Pesti Vigadó, 2017.október 8.
„Az lobogó tűznek, meleg hévségének nagy sebes lángjában,
Levegőegeknek s fentfüggő fölyhőknek nagy magosságában”
Koháry István, a felső-magyarországi Fülek várának kapitánya, a magyar barokk költészet kiemelkedő alakja az 1680-as években viselt nehéz rabsága idején e sorpárral kezdte meg a gondolat szabadságáról írt költeményét. A mai ízlésnek talán kissé vontatott, hosszadalmas vers üzenete több mint jelképes: a rabélet sanyarúsága, a földi kínok alól a szellem szárnyalása tud csak felszabadítani. E légies és fennkölt, egyben szenvedélyes életérzés vágyképe adta meg alaphangját a barokk korban új burjánzásnak induló, az egyre kifinomultabb kifejezésformákat kereső művészeteknek. Talán nem véletlen, hogy az evilági szenvedések fölé emelkedni kívánó emberi törekvések a barokk évszázadai alatt ilyen magas művészi teljesítményeket eredményeztek. Messze voltak még ekkor az ipari forradalom viszonylagos kényelmet, kiszámíthatóbb, biztonságosabb kilátásokat hozó szerei és eszközei. A technológia csak kullogott a szellem nyomában. Ebben az ellentétektől feszített időszakban alakult ki a zeneművészetet máig uraló, a különféle méretű vonós hangszerek együttműködésére építő, fúvós és egyéb húros hangszerekkel, akkoriban elsősorban lantfélékkel és csembalóval, vagy orgonával kiegészülő hangzásvilága. Ám a kései barokk idején, a Magyar Királyság területén a zeneművészet vonós alapú hangszeregyütteseinek terjedése nem állt meg az arisztokrácia kastélyainak küszöbénél. Az új divatot előbb a jelentős arányú köznemesség udvarházaiban, majd egy idő után a falvak paraszti közösségeiben is követni kezdték. A barokk kamarazenekar itt, a korabeli Európa kulturális peremvidékén, az Oszmán Birodalom szomszédságában néhány évtized leforgása alatt folklorizálódott, s a vonószenekarok húrjain is megszólalt a népzene. Érdekes, hogy ezek a formációk a zenefolklórban sehol máshol a világon nem szervesültek, még a barokk zene „nagyhatalmainak” (Franciaország, Németország, Olaszország, Egyesült Királyság) területén sem. A „tiszta”, vagy cimbalommal, illetve fafúvósokkal kiegészülő vonósbandák máig csakis a Kárpát-medence népeinek (valamint két kisebb, szomszédos terület, a kelet-csehországi morvák egyes régióinak és a dél-lengyelországi gorálok tátrai tájegységeinek) népzenéjét jellemzik. Koncertünkön a barokk kamarazenekarnak eme „megvadított”, népi változatai, valamint a mellettük tovább élő duda, vagy koboz hallhatók, többször olyan dallamokat, zenei témákat megszólaltatva, melyek előképei a kor műzenéjében jöttek létre.
Az est vendégelőadói a Musica Profana régizene-együttes muzsikusai. Ők a kéziratos énekeskönyvekben, melodiáriumokban rögzített zeneművek segítségével idézik meg a XVI-XVII. század nemesi udvarházainak, illetve alakulófélben lévő polgári szalonjainak hangulatát.
Előadásunkban nem csak a nyilvánvaló kölcsönhatásokra szeretnénk ráirányítani a tisztelt közönség figyelmét. Úgy érezzük, hogy bő három évszázad elteltével saját korunk és környezetünk társadalmait is egy markáns disszonancia feszíti. Az akkori ellentétek most fordított arányban mutatkoznak: ma szárnyalnak a technológiák, s az egyre haloványabb szellem csak kullogni látszik azok nyomában. A leépülés a hivatásunkká választott értékközvetítés mikrokozmoszában, azaz a zenei kultúra terén – itt és most – több mint hangsúlyosan kitapintható. Hiszen a magyarokkal nézetünk szerint ma már nem az a baj, hogy nem énekelnek magyar népdalt, hanem az, hogy nem énekelnek. Az itt elhangzó folklór zenéket olyan hagyományőrző mestereinktől tanultuk, akik mindennapjaiban a dal, vagy a hangszeres muzsika az önkifejezés legtermészetesebb eszközeinek számítottak. Egyszerűnek mondott, falun, vagy éppen tanyákon élő emberektől, akik életvitelükkel és annak iránytűjeként szolgáló – nem magas, de mély –műveltségükkel még egészen közel álltak az áhított állapothoz, amelyet harmóniának nevezünk. Csak remélni merjük, hogy képesek vagyunk tolmácsolni, amit muzsikájukkal akaratlanul is, mementóként üzenni tudnak nekünk.
Bővebb információ: