Martin György-díjasok

Budapesten, 1948-ban születtem. Édesapám gyermekorvos volt, emellett zongorázott és orgonált is, innen kaptam útravalóul a zene szeretetét és a magyarságtudatot, mely végig kísért egész életemen. 1971-ben végeztem és kaptam hegedűtanári diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Szakán. Nagyon színes, eseménydús volt az életem, sok zenei élménnyel – fél évig kamarapartnerem volt Kocsis Zoltán, akivel sokat muzsikáltunk együtt, még koncerten is játszottunk. Hallottam és láttam muzsikálni Yehudi Menuhint, David Ojstrahot, Enrico Mainardit, hallottam a Városi Színházban énekelni Ella Fitzgeraldot, énekelhettem Kodály Zoltánnak, és még sorolhatnám. Hegedűtanárnak készültem, de a ’70-es évek váratlan eseményei gyökeresen megváltoztatták az életemet.

1971-ben találkoztam Virágvölgyi Bélával, későbbi férjemmel, valamint Halmos Bélával, Sebő Ferenccel, Tímár Sándorral, vagyis általuk a magyar népzenével és néptánccal, amelynek elkötelezett művelője és terjesztője lettem. Halmos csak egyszerűen föltette a kérdést: akarsz népzenét játszani? Ujjongó igen volt a válasz. Ilyen egyszerűen kezdődött. Ebben az időben a magyar hangszeres népzenéről még halovány fogalmunk sem volt. Nem voltak kezünkben azok az eszközök, amik a zenét népzenévé, tánczenévé tették. Mi, akkori fiatalok voltunk azon szerencsés elsők, akik a járatlan utat járhatóvá, követendővé tettük. Ekkor kezdődött a Táncházmozgalom. (Az eszközök felfedezése, muzsikálásunkba való beépítése, nagy és hosszantartó feladat volt.) Ez évben újult meg a VDSZ Bartók Táncegyüttes Tímár Sándor vezetése alatt, melynek Halmos Béla mellett prímása, majd zenei vezetője lettem. Az együttesben a táncon kívül nagyon jó zenei és szellemi műhely alakult ki, a későbbi nagy együttesek szinte mindegyike a Bartókban kezdte. Megalakítottuk a Virágvölgyi zenekart, 1974-ben elnyertük a Népművészet Ifjú Mestere címet. A ’70-es évek közepe táján kerültem föl a Zenetudományi Intézet Néptánc Osztályára, ahol Martin György irányítása alatt kezdtem a lejegyzési, rendszerezési munkákat, az ő ösztönzésére készültek az első tanulmányaim:

Közben persze családi életünk is zajlott, két szép lányunk született. Ez időben kezdődtek az erdélyi gyűjtőutak, melyeket nagyrészt Kallós Zoltán hathatós segítsége és szeretetteljes figyelme kísért. Fantasztikus volt, hogy Erdélyben ekkor még a népzene, a tánc, a viselet, a népművészet minden ága a maga teljességében virágzott, az élet elválaszthatatlan, szerves része volt, nem múzeumi, megcsodálandó ritkaság. A mindennapi életbe csöppentünk bele egy-egy lakodalom, otthoni muzsikálás vagy valamilyen ünnep alkalmával. Elsősorban Széken, Palatkán, Gyimesben és Kalotaszegen gyűjtöttem, de Vavrinecz Andrással, Halmos Bélával megfordultunk többek között Somogyban (Kaposszerdahely), Szatmárban (Tiszakórod), Gömörben (Rimaszombat, Tamásfala).. A felvett dallamokat a kazettákról tanultuk, a stílust a helyszínen, a zenészektől igyekeztünk ellesni, kisebb-nagyobb sikerrel.

A nagy változás ’83-ban következett be, amikor először tudtuk a muzsikálást Super8-as hangosfilmre fölvenni. Kép és hang együtt!, fantasztikus újdonság és hatalmas előrelépés volt. A 3 perces filmeket az addigi gyakorlathoz híven itthon lejegyeztem, de most már nem csupán a hangokat, hanem a vonóirányokat, a kötéseket, a fekvéseket is rögzíteni tudtam, amelyek szinte minden esetben eltértek az addig játszott klasszikus megoldástól. A zene egyből értelmes, stílusos, táncszerű lett, kezdett hasonlítani az eredetihez! Nagyon nehéz volt a klasszikus játékmódot palatkaivá, székivé változtatni. Nagyon nagy öröm és megtiszteltetés volt, ha játszhattam az ottani zenészekkel, ami annyit jelentett, hogy befogadtak a bandába. Ekkor még újdonság volt a női prímás! Be kell vallanom, nehéz mesterség a zenészség, a régi hagyomány szerinti muzsikálás, valójában, nem igazán nőnek való hivatás! Meg kellett küzdenem a muzsikus voltom igazáért ott a helyszínen, de végül mindenütt sikerrel jártam, még ha először gyanakodtak is egy kicsit. Felejthetetlen volt a palatkai bandával való találkozás. Zenei mesteremnek Kodoba Márton, magyarpalatkai prímást tekintem, a tőlük való tanulás, a velük való együtt muzsikálás életre szóló élményt jelentett.

1984-ben kaptam az ausztráliai zenészektől, velük való törődésem és segítségem viszonzásául egy rendes kamerát, amivel több, mint 10 évig professzionálisan folytathattuk a kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, magyarországi (somogyi, szatmári) zenészek muzsikálásának mára már megismételhetetlen megörökítését. (Természetesen, ma már ezek a technikai lehetőségek nagyon kibővültek, csak sajnos az életlehetőségek fogyatkoztak meg, ill. fogytak el.) Ezek az akkor készült zenész filmek alkották a különböző neves zenészegyéniségek játékát megörökítő, most már több, mint 18 kötet, hegedűkotta és hangzó melléklet zenei anyagát.

Több évtizedes lejegyzői és tanári munkám eredménye ez az 1989-ben elindított „Népzenei Füzetek, Hangszeres népzenei példatár” című sorozat. A kötetek minden zenész számára világosan, egyértelműen tartalmazzák a hangmagasságon kívül a vonózásra, fekvésváltásra, dinamikára, hangsúlyozásra vonatkozó jelöléseket, melyek a hegedülés nagyon fontos, stílust meghatározó elemei. A díszítés plasztikus, szemléletes szimbolizálására újfajta, jelrendszert alakítottam ki, amely valósághűen igyekszik visszaadni a zenei történéseket, éppen ezért ez az újfajta, általam kitalált jelrendszer alkalmas lenne arra, hogy a népzenei lejegyzésekben az eddig használt barokk díszítési sémákat felváltsa. Ezek a kották most is a népzenetanítás tananyagát képezik.

1989. Gyimesi népzene I. II. – Halmágyi Mihály
1991. Bonchidai népzene
1992. Virágvölgyi-Vavrinecz: Szatmári népzene I. II. – Horháth András
1993. Kalotaszegi legényesek, Magyarlóna Kovács Simon, Buráló
1995. Bogyiszlói népzene – Orsós Kis János
1996. Kalotaszegi népzene I. Neti Sanyi
1997. Kalotaszegi népzene II. Neti Sanyi
2000. Palatkai népzene I. Kodoba Márton
2001. Palatkai népzene II. Kodoba Márton
2002. Lajtha László – Széki gyűjtés hegdűszólamai Virágvölgyi Márta lejegyzésében.
2007. Ördöngösfüzesi népzene – Mezei Ferenc Pikili és ifj. Mezei Ferenc Nelu dallamai
2014. Széki népzene I. II. – Dobos Károly dallamai
2017. Kapus vidéki népzene – Viski Rudolf dallamai
Kiadás előtt: 2018. Gyimesi népzene, új kiadás
2019. Vajdaszentiványi népzene, új kiadás

A köteteken kívül több tanulmányom jelent meg Zenetudományi Dolgozatokban. 1995-ben jelent meg a Halmos Bélával közösen írt „A széki féfitáncok zenéje” c. tanulmánykötet. A Planétás Kiadó „Jelenlévő múlt” sorozatának két kötetét szerkesztettem: Felföldi Lászlóval „A széki hangszeres népzene”, majd Pávai Istvánnal „A magyar népi tánczene” című kötetet.

Népzenénk mérhetetlenül gazdag, változatos, sokszínű, olyan, mint a nyelvünk, óvni, terjeszteni, tanulni s tanítani kell. A ’80-as évek elejétől kezdődtek a 3 éves táncházzenész-képző tanfolyamok, havi egy hosszú hétvégével, majd az egy hetes nyári táborok. Ebben a munkában tekintélyes részt vállaltam, szerencsére a zenekarok, a tanításban részt vevő tanárok száma egyre gyarapodott. Mindezen hősies „partizánmunka” eredményeként 1990-ben végre elindult a zeneiskolai, ’93-ban a szakiskolai és főiskolai, végül 2007-ben az egyetemi képzés. 1992-ben kezdtem tanítani zeneiskolában, először Pásztón, majd Székesfehérvárt, a Hermann László Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskolában, 2000-től Budafokon a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában és ezzel egyidőben az Óbudai Népzenei Iskolában. Növendékeim közül hatan a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, heten pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytatták, vagy fejezték be tanulmányaikat. Most az Óbudai Népzenei Iskola nyugdíjas tanára vagyok.

A zenélésen, kottaíráson, tanításon kívül van még egy nagy szenvedélyem, a szövés. 1978-ban kezdődött ez a nagy szerelem. Ekkor a kontrásom, Csoma Bálint felesége, Julcsi tette föl a már ismert kérdést: akarsz szőni? És ismét ujjongó igen volt a válasz. A gyors, rövid tanítás után magamnak kellett rájönnöm a szövés fortélyaira, megtanulnom szigorú rendjét, s ha néha tévedtem, bizony Penelopé sorsára jutottam, amit nappal szőttem, azt éjszaka felfejtettem. Így jutottam el odáig, hogy a ’80-as években már országos és egyéni kiállításokon is részt vettem, 1986-ban megkaptam a Népi Iparművész címet. Székely festékes, indián navajo és lapp csíkos gyapjú szőnyegeimmel több országos díjat nyertem.

Összefoglalva, nagyon boldog és hálás vagyok, hogy olyan korban élek, ahol részese lehettem és tevékeny részt vállalhattam az élet nagy dolgaiban, megismerhettem, láthattam, hallhattam nagy, világhírű, klasszikus zenét játszó művészeket, ugyanakkor ismerhettem, muzsikálhattam a legnagyobb erdélyi zenészekkel is, akiktől a mesterségbeli tudáson kívül emberséget, megbecsülést, fantasztikus élményeket, bölcsességet, szeretetet kaptam. Ezt a csodálatos, gazdag útravalót igyekszem továbbadni a fiatalságnak. Szeretném a hagyományt a legteljesebb formájában megőrizni, éltetni és megmenteni a jövő nemzedék számára, hogy életük szebb és tartalmasabb legyen. Mindehhez a sok tudományhoz nagyon sok alázat és áldozat kell, de az áldozat mindig áldássá válik. Így születnek a nagy dolgok.

Munkám elismeréseként az 1974-ben elnyert „Népművészet Ifjú Mestere” cím után 1994-ben Pesovár Ferenc emlékérmet és „Az év zenésze” címet, a Martin Alapítvány kiemelt I. díját és Martin György emlékérmet, 2009-ben Artisjus Zenei Alapítvány díját, 2000-ben Nádasdy Kálmán emlékérmet, 2012-ben Józsefváros Becsületkeresztjét, 2013-ban a Magyar Arany Érdemrend kitüntetést, majd 2016-ban Halmos Béla emlékérmet kaptam.